noétikai istenérv (a gör. noészisz, 'ismeret' szóból): a →megismerésből kiinduló →istenbizonyítás. - Elsőként Szt Ágoston alkalmazta. Kiindulópontja a platóni megismerés- és igazság-fogalom: szellemi megismerésünk az →ideákból való részesedés, amelyeknek fénye átvilágítja belsőnket (→megvilágosodás-elmélet). Amikor valamiről ítéletet alkotunk, ezt csak ezeknek az örök igazságoknak (rationes aeternae) fényében tehetjük meg (ágostoni ítélet-elmélet). Aki megismeri az igazságot, a →fényt ismeri meg; aki a változhatatlan fényt megismeri, az örökkévalót ismeri meg, az örök igazság pedig csakis maga Isten lehet (Vallomások VII:10,16). - Ez az ágostoni „út” nem tekinthető szoros értelemben vett istenérvnek, hiszen föltételezi, amit bizonyítani akar: ti. hogy az örök igazságoknak ontológiai értéke van, s hogy a megismerés részesedés ezekben az örökérvényű igazságokban. - Aquinói Szt Tamás nem a platóni, hanem az arisztotelészi igazság-fogalmat vette át: a teremtett szellem és az általa megragadott igazság nem tárgyilag, hanem okozatilag származik az isteni szellemtől, csak részlegesen hasonlít a teremtetlen fényhez. - Fölépíthető ~ is, ennek azonban inkább arra kell épülnie, hogy az igazság a lét és értelem megfelelősége, a részleges igazság tehát föltételezi lét és értelem olyan egységét, amely éppen a magánvaló lét. Ezzel az „úttal” párhuzamba állítható az erkölcsi istenérv is, amely érték és akarás hasonló egybehajlásából indul ki. Nem-tematizált módon benne van a ~ a kozmológiai, esetlegességi és más érvekben is, hiszen a lét és az igaz fölcserélhető (ens et verum convertuntur), az abszolút lét igazolásával tehát az abszolút igazságot is igazoltuk. Cs.I.

LThK VI:1017.